Réges-régen nem írtam már. Egyetlen egyszerű oknál fogva. Éspedig: 

Ez a blog Endréről szólt, kizárólag érte kezdtem el ezt a blogot. Vagyis mit érte? Magamért... Mert abban bíztam, hogy így könnyebben el tudom majd felejteni. Persze nem így történt. Írhattam bármit, írtam éjszakákon át, leírtam, kiírtam magamból mindent, de nem lett semmi sem könnyebb. Az írással nem tudtam levetkőzni magamról a fájdalom kínzó terhét. De attól függetlenül folytattam. Úgy terveztem, hogy amikor túl leszek rajta, akkor törlöm a blogot. Remélem így is lesz. (erre később visszatérek).

Utána próbáltam írni Huniról. Azokra a bejegyzésekre nem voltam büszke. Nagyon sokat ki is töröltem. Nem volt elejük, sem végük, csak írtam mindenfélét, hogy majd legyen amire emlékezni. Sok valótlan dolgot tettem egymás mellé, amelyek nem voltak azonosak gondolataimmal. Az az egész "kapcsolat" nem volt azonos önmagával. Most már inkább nevezném csak viccnek, de megtörtént, és nem tudok már változtatni rajta. 

Következett Sanyi. Akkor jöttem rá, hogy a blog funkciója meg kell változzon, hiszen már nem egy régi szerelem maradványait elevenítette fel, hanem a kapcsolataimról kezdett szólni. Sanyiról nem írtam sokat. Pedig, vele történt meg a legtöbb dolog. Csak tudtam, hogy nem lenne képes tükrözni a nyelv a valóságot, tudtam, ha azt írnám, hogy szeretem, az csak ugyanolyan egyszerűen tudná kifejezni az érzést, mint amikor azt írtam, hogy Endrét szeretem. Pedig egyáltalán nem ugyanazt éreztem, csak ezek a buta szavak ezt nem mondják el.

Tehát réges-régen nem írtam. 

Viszont most szeretném újrakezdeni. Egy tiszta lappal, vagy tiszta "új bejegyzéssel", a régiek fölé egy sötét vonalat húzva, és csak írni... Leírni, hogy milyennek látok dolgokat, mit gondolok sok-sok mindenről, leírni kicsit magamat. Például szeretném leírni, hogy hogy is állunk most Endrével. Vagyis na, mi az, hogy hogy állunk? Én hogy állok vele, vagy én hogy állok hozza, vagy valami ilyesmi azért jobban kifejezi a helyzetet. Egy párszor keveredtem vele nagyon vicces helyzetbe, itt, Kolozsváron. A lényeg, hogy ismét elhangzott az a bűvös ígéret, hogy találkozni fogunk, leülünk kávézni, és megbeszéljük, amit én szeretnék. Mert megkértem erre. Ő azt mondta, hogy nem tudja, mit is szeretnék tulajdonképpen megbeszélni. A kijelentés pillanatában én is ezt kérdeztem magamtól: Tényleg... ugyan mit akarok még mindig megbeszélni vele? Aztán arra következtetésre jutottam, hogy több mint három éve nem tudom kiverni teljesen a fejemből, vele álmodom éjszakánként, újra és újra visszapörgetem a múlt eseményeit, és még mindig fáj ez az egész... Így valójában ez a varázslatos jövőbeli beszélgetés ad reményt ahhoz, hogy elhiggyem: eljön az idő, amikor teljes mértékben túl leszek rajta. Hiszem azt, hogy ha megengedné, hogy elmondjam mit éreztem, hogy éltem én a dolgokat, mennyivel komolyabban vettem az egészet a 16 évemhez képest, talán megkönnyebbülök, és képes leszek elengedni. Nem őt, hanem az emlékét, a fájdalmat, amit okozott, a bánatos kislányt, aki voltam... És én csak szüntelen reménykedem ebben. Ma már több, mint három éve.

De itt jön a vonal, és remélhetőleg egy újrakezdés.

_____________________________________________________________________

 Lassan majdnem egy éve, hogy nem írtam. Na jó, ez túlzás, viszont tényleg sok ideje. Egyfolytában csak a futás, meg rohanás, meg kevés szabadidő... De elviselem. Most épp, hogy akadt egy nyugodt órám magamra. Ücsörgök egy füstös kik kocsmában, szivarazgatok, írogatok. S olyan jó! Ez a semmittevés, míg még lehet. Mert lassan, mit lassan, nagyon sürgősen neki kell álljak a tanulásnak. Ahogy a tanárok is mondják, s ahogy egyre világosabb mindenkinek, nyakunkon/nyakamon az érettségi. De menni fog. Muszáj lesz neki! :)

Addig meg ücsörgök egy füstös kis kocsmában, és írogatok. :)

...elmondani, honnan is ered a blog neve.

...hiszen felnőtt vagyok(?);

...megtanulni felnőttként gondolkodni;

...mindennek.

Igazából a hiányérzethez is hozzá lehet szokni. Ez meg nem azt jelenti, hogy többé nem hiányzik, inkább valami olyasmit, hogy sokkal racionálisabban is fel lehet fogni a helyzetet, hogy nem látom 1,2 akár 3 hétig. A lényeg, hogy többet nem nyünnyögök, hanem kemény leszek. Hiszen majdnem értelmetlen a sírás meg a sok gondolkodás, hogy milyen jó lenne... Nem! Jó lesz, ez biztos... De amíg nincs itthon, addig is megy tovább az élet. Elég nehezen ment/megy nekem megtanulni, hogy van önálló életem is, hogy nem tőle függök. Igenis tudom úgy is jól érezni magam, hogyha ő nincs velem. Lehet, hogy vele a legjobb, sőt ez biztos, de attól még egyedül is megy nekem. Erősebb lettem, mint amilyen voltam hónapokkal ezelőtt és büszke vagyok erre. Meg tudom csinálni azt, hogy ne érdekeljen, hogy még hány nap van hátra és ne filózzak azon, hogy milyen lassan telik az idő, mert ez nem igaz. Nélküle is tudok önmagam lenni.

Milyen kicsi optimista vagyok. :D

Talán a nagy férfi oldalam műve, hogy újra és újra problémát akarok megoldani. És ha készen vagyok mindennel és egyetlen percre, órára vagy akár napra is élvezni tudnám a rózsaszín ködöt, ami körülvesz, csak hátra tudnék dőlni és egy győzelemittas mosollyal belemerülni a nyugodtságba az úgy már nem megy nekem. Mert van másik "probléma".. Amit igazából én találok ki, hogy ne legye "minden ok :D"... Hogy miért? Na ez az! Nem tudom. Bizony. :) Csak azzal vagyok tisztában, hogy számomra nagyon ritkák azok a pillanatok, amikor teljes mértékben át tudom adni magam egy érzésnek. Muszáj valamit találnom, csak egy aprócska csavart, ami nincs a helyén, és kész: máris kész a lelki kupi. S akkor jön a takarítás. :) És hozok egy döntést. Tehát megoldok vagy éppen a döntés miatt nem oldok meg egy problémát, ami nincs is. S most mondja azt valaki, hogy nem is vagyok kicsibuta... :-< :(

Mikor ölellek,
és ha tenyerem alatt
dobban a szíved.

Farkas István

If I can't have your love...

It's hard to remember a time

When I didn't have you, when I
didn't have nothing but a cold bed
to come to at night
That was all I knew, until there was you
And then you took my world and turned it all around
I couldn't live without you now

Baby, if I can't have your love
If I can't feel your touch I got nothing
Baby, if I can't taste your kiss then I don't exist
I got nothing
No I can't imagine living life without you
I can't imagine living life without your love
I wake up with you by my side
Can't let go, I can't even bear
the thought of you in another
man's eyes
I would lose control, I would die
'Cause now you're in my heart
and I can't let you out
I gotta keep you here somehow

Baby, if I can't have your love
If I can't feel your touch I got nothing
Baby, if I can't taste your kiss then I don't exist
I got nothing
If I can't be your man, I wouldn't know who I am
I got nothing
I got nothing
No, I can't imagine living life without you
I can't imagine living life without your love
 

'Cause I can't imagine living life without you
Can't imagine living life without your love
Believe me baby I don't mean to doubt you
But if you ever leave, that would
be the end of me, baby

Baby, if I can't feel your touch I got nothing
Baby, if I can't taste your kiss then I don't exist
I got nothing
I got nothing
If I can't be your man, I wouldn't know who I am
I'd be nothing
Baby, if I can't have your love
If I can't feel your touch
I got nothing
No, I can't imagine living life without you

Olyan vicces...Minden... Hüm... Voltam jobban már, de nem panaszkodom.

Gyűlölöm a mélypontokat... Az önmagam mélypontjait. Amikor nem hibáztatok senkit, csak egyszerűen rádöbbenek, hogy ... olyan vicces... minden.

Most kezdhetném magyarázni. De valószínű, hogy nem értene úgysem senki :) Én sem értem magam... mostanában elég gyakran... Mert végülis... igazából semmi reális okom nincs arra, hogy most épp szomorú legyek. Sőt... Ma így elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen eléggé összejöttek a dolgok. . . De valahogy mégis... Hüm... ónaa... nem tudom. Csak olyan, mintha valami sem stimmelne, s nem tudom, hogy mivel van a baj... Csak érzem... hogy... hogy érzek valamit... s idegesít...

Tehát mindenképpen vicces helyzet...

............................................................................................................

Ki vagy te, aki
visszafogtad futásomat?
Mért vagy erősebb,
mint az ösztön,
mely más utat mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

Szóba sem álltam az idővel,
most alkuszom vele; hiába érzem,
hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát,
lebeg az együgyű reménység,
hogy te meg én, s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szivünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...

Ó, talány, ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár, mikor mosolyogsz,
jó mezőn futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét a folyó,
úgy lesi beszéded. Téged szeretlek?
Téged, vagy a mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szeretnék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Mily zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis repülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás, vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.

Volt valami 50 bejegyzésem s picit megválogattam őket. Nem akarok emlékezni már. :)

Az úgy volt, hogy febr. 26-án kirúgott. Akkor kezdtem a blogot. És dec. 3-án jöttünk össze, ez az, amit elfelejtettem mondani. Tehát igen, ez azt jelenti, hogy ma egy éve. Ez olyan furcsa érzés. Nem szeretem érzés. Az estém egyik pontján csak felnéztem, s azt kérdeztem: "Most direkt csinálod ezt velem?" - nem tudom kitől. Az még haggyán, hogy benyitok egy szekrénybe s meglátom az ajándékát, amit egy éve ilyenkor adott Mikulásra, de hogy abban a pillanatban elindul a Zanzibártól a Nem maradt más, amit addig hallgattam anno, amíg már fájt sírni is... Tiszta vicc!

Vagyis inkább az vicces, hogy nem is sírok. Többé nem. Elég volt. Sok is. Ha szembejön az utcán köszönök továbbsétálok és ugyanúgy csinálom azt, amit eddig, semmi szivdobogás, semmi szédülés és fájdalom, mint régen. Elmúlt ez mind. "Mert a heg, az ott marad" mondta a legjobb barátom. És igen, ez így van. De ezentúl nem hiányzik semmi, s nem fáj semmi, s nincs semmilyen nagatív vagy pozitív érzésem az irányában. S ez jó! :)

"Nyitva az ajtó a küszöbön állok,
Ha ma lépek a múltamat mélyen elásom, kár
Sok könny a semmiért..."

Emlékeztek arra, amikor írtam, hogy van egy fiú, akivel a szülinapomon össze vissza haraptuk egymást ésígytovább? Aki a tesóm? ;) :) (akkor még Szőkável jártam... )

Tehát ki lehet találni a folytatást.

De a lényeg, hogy most egy ideig nem akarok írni. Miért? Eddig majdnem minden apróság megjelent itt szavakba fogalmazva. S akkor ami nagy dolognak tűnt, leírva és újraolvasva már szinte semmiség. S ez az, amit most nem akarok. Nem tudom értitek-e, de amit leírok az nagyon sokat veszít a varázsából. Már nem lesz olyan megfoghatatlan és... és leírhatatlan. Úgysem tudnám olyan élethűen leírni érzéseimet perpillanat, hogy bárki is értse.

Tehát szünet. Nem tudom meddig, csak azt tudom, hogy most kell. :) S remélem, hogy megértitek meg minden.

Az emberek kényelmesek, s nehéz lesz nekik megmagyarázni. Néhány kész fogalmuk van, barátság, szerelem, házasság, kaland, viszony; s azt hiszik, e kész fogalmakban elfér az élet. Hát nem fér el. (Márai Sándor)

Csók a családnak! :*

Legszivesebben most azonnal kitörölném az összes olyan bejegyzést, amelyben áradoztam róla, amelyben százszor leírtam, hogy mennyire szeretem és így tovább... X( Hülye hülye hülye hülye voltam! S idegesít. Még mindig idegesít. Csak nézem a bejegyzéseket, mert keresek valamit, s akkor olvasom, hogy "Mondom magamnak, hogy én nem leszek az, aki sír... Dehogynem. Szeretem." S perpill csak röhögök ezen mind :)) Hiszen nem lettem az aki sír, aki szenved, aki majd' belehal a hiányérzetbe. Nem! Nem lettem más, csak egy buta gyerek, akiből ilyen egyszerűen hülyét lehetett csinálni. Nem lettem más, mint egy dühös, határozott, realista lány, két lábbal a földön. Nem lettem maffia, sőt rendőrfőnök sem. Egy egyszerű városlakó cetlit húztam megint és rajtam múlott a végeredmény. De helyesen döntöttem, mert kiszavaztam a maffiát. És győztem! "Nem győzhet itt más, csak én!" :>

Puszi! :D Először is rég nem írtam. Nem fogok magyarázkodni. Aki olvasta a blog elejét tudja, hogy ha fájna írnék. De nem.
Meg tudom magyarázni. Bár nem annyira szeretem, mert hülyének érzem magam. Utálom ezt az érzést. Ezt a "nem láttam a fától az erdőt" érzést.. X( Pedig én nem láttam. Mintha majdnem hét hónapig fátyol lett volna előttem, amitől nem tudtam/akartam észrevenni, hogy mi a pálya. Hogy lehet ilyen hamar kiábrándulni valakiből? Egyszerű. Meglátod az apróságokat, figyeled a beszólásait, próbálsz vele 3 mondatnál többet beszélni, s rájössz, hogy nem is olyan édes meg jófej meg szeretnivaló. Félre ne értsen senki, én most nem akarok az lenni, aki a tökéletes párkapcsolati személy, de (már elnézést) én nem dugtam egy taggal se két tömbház között, amíg vele jártam... S ez azért már jelenthet egy-két dolgot. S nem is erről van szó igazán, mert ez kicsit se idegesít, végülis valahol mindig tudtam, hogy megcsalt, s tudtam, hogy ki fog derülni, de hogy miért voltam annyira vak? Optimistaként úgy fogom fel, ezt az egészet, hogy  tanultam belőle, pl .hogy: olyan ember akit egy kicsit sem ismerek, többet szóba se jöhet; emellett, ha fáj egy régi kapcsolat, nem a legjobb megoldás rá feledtetni egy másikkal; a barátnőim véleménye igazán kell számítson, mert néha több dolgot láthatnak, mint én; a szerelem nem rózsaszín felhőkből, nyálból és elvétett örömökből áll.
Aznap sírtam a szakítás után először és utoljára. OKt. 19. Kedd este. S aközben írtam a blogot, hogy hát ez így kellett legyen, de attól még nagyon fáj, mert megbántottam őt és így tovább. Aztán két-három nap és elmúlt ez az érzés. Volt még két békülési tárgyalás,  logikus, hogy ő volt a kezdeményező, persze mondtam, hogy nem. nekem nem megy. S aztán találkoztunk szünetekben, úgy hogy a többiek is ott voltak s csak mesélt valamiről. S én igy :o néztem. Hogy WTF? mintha minden egyszerre kivilágosodott volna s rájöttem volna, hogy mennyire közönséges, önző, magamutogató, képmutató, fennhéjázó fasz!, akinek ráadásul feltűnési viszketegsége van! (bocsi ;))) Tudtam, hogy ő az a személy, aki egyik percről a másikra képes megutáltatni magát, és így is történt. Már látni sem akarom, annyira elegem van belőle, a jelenléte is irritál...
És mielőtt széttöröm a billentyűzetet mosolyogva írom utolsó sorokat mára, hogy ez van. Nem tehetek semmit. :) Ami volt elmúlt és csak a most számít :) Tehát nem öl meg a bánat, sem az önmagam rágalmazása, mert "így kellett legyen"... például. ;)

Szakítottunk.

(igérem, jövök a részletekkel, de már egyszer megírtam s akkor kikapcsolt a gép, s akkor ma nincs erőm többször leírni...)

Szóval  ez lennék, ha

...hónap lennék: augusztusz
...a hét egy napja lennék: csütörtök
...a nap egy időpontja lennék: 7 a.m. (megvan az oka ;)) és 8-ig :D )
...bolygó lennék: Vénusz
...tengeri állat lennék: valamilyen szép, színes, pici hal :)
...cím lennék: A teremtés nyolcadik napja
...berendezési tárgy lennék: kandalló
...bűn lennék: csalás (vagy hazugzág, nem unatkoznék :D )
...történelmi személy lennék: Bismarck, német kancellár
...folyadék lennék: patakvíz
...drágakő lennék: rubin
...fa lennék: fűz vagy tölgy
...madár lennék: cinege
...szerszám lennék: fűrész
... virág lennék: gyöngyvirág
...időjárás lennék: meleg, nyári zápor
...mesebeli lény lennék: Hamupipőke
...hangszer lennék: gitár
...állat lennék: oroszlán
...szín lennék: kék
...érzelem lennék: a közöny is érzelem?
...zöldség lennék: sárgarépa =p~
...hang lennék: :-?? valami mély. nem tudom. :D
...elem lennék: víz
...autó lennék: Peugeot
...dal lennék: Tankcsapda ~ Múlik
...film lennék: A csikos pizsamás fiú
...könyv lennék: Wass Albert ~ Tizenhárom almafa
...étel lennék: főtt kukorica
...hely lennék: mármint helység? Párizs
...íz lennék: édeees
...illat lennék: az eső illata
...hit lennék: fiú és lány közti barátságban való hit
...testrész lennék: kéz
...arckifejezés lennék: mosoly :)
...tanóra lennék: történelem
...rajzfilm lennék: Kung fu panda
...mértani alakzat lennék: kör °
...szám lennék: 6
...ruhadarab lennék: valami csinos felsőrész, kis dekoltázzsal, ami hosszú, kiemeli a csipőt ;)) (olyan tipikus csajos)
...ékszer lennék: karkötő
...kiegészítő lennék: sál
...szeretet megnyilvánulása lennék: ölelééés >:D<
...rovar lennék: hernyó, amiből rövid időn belül pillangó lesz

Aztapiculáját! Nem írtam szinte egy hónapja :-" Pedig rég ne csináltam ilyet, de csupa pörgés volt eddig minden. :) Most meg szombat délelőtt, egyedül itthon, a ház majdnem ki van takarítva s én leültem egyet. :P

Tehát ami eddig történt:

Szept. 18-19. Esküvő - erről irtam, végig együtt voltunk s minden :D

Szept. 25-26. Egy közös barát szülinapja. :D Ott is egész hétvégén együtt. Azon a héten dettó, suli s minden nap.

Okt. 2-3. Egy másik közös barát szülinapja :D S azt követő héten is non stop együtt.

Vagyis 27 nap alatt minden egyes nap találkoztunk, együtt voltunk stb. :)

Aztán egy hétvége, amikor én itthon s ő dettó. Nekem kellett. Egy lehelletnyi szünet. S nem azért, mert elegem volt, vagy nem akartam láni, hanem csak utána jobb volt vele lenni. Mint amikor minden nap kapsz csokit, aztán 2 nap nem, s rájössz, hogy mennyire kell. hogy szükséged van rá. :)

Ezen a hétvégén ő osztálykirándul és meg itthon gitárom pengetem ... ... ... :D Na jó, nincs girátom, de most nem ez a lényeg :-j

Ez volt eddig a minden szép és jó része. De ezen a héten kicsit nagyon összevesztünk és hát miattam, meg úgy nem miattam. Tehát rámjött ez az antiszociális hangulat és csak kizárólag két emberrel éreztem jól magam és ő ebben a kettőben nem volt benne. Ebből persze kialakultak a konfliktusok, hogy én nem akarok vele találkozni, s hogy miért stb. Eljutottam arra a pontra, hogy már látni sem akartam. Tegnap éjjel felhívott, s részeg volt, mert osztkir ugyebár. :-J S kezdi, hogy tudja, hogy én megcsaltam. Én kezdtem röhögni, mondom, hogy ja, naponta kétszer. S aztán még kicsit beszéltünk s azóta nem. Úgyhogy most ilyen is olyan is minden. :):

Mondanám, ha egyszerűen és finomam akarnék fogalmazni. Persze így is nevezhetjük az utóbbi bonyodalmakat. Az igazság, hogy nem is akrom leírni valójában, hogy mi történt, mert csakis magyarázkodás lenne. És én utálok magyarázdokni. Tömören arról van szó, hogy van egy fiú, akivel nagyon jó barátok vagyunk, testvérek majdnem. S vele a szülinapi bulimban kicsit vicces helyzetbe keveredtünk, de egyáltalán nem jöttünk össze, csak össze vissza haraptuk egymás nyakát. Szőke meglátta a nyakamon a nyomokat, kérdezte mi az, mondom, hogy ki volt, s akkor kiakadt, hogy ez mi, s mit képzelek stb. Megbeszéltük, minden okés, másnap telefonon, hogy nem mondtam, hogy a tag nyaka is így néz ki. Kiakadás, beszélgetés, hogy bízzon bennem hasonlók... Úgyhogy most ilyen nem tudom mi van, lesz... De na... Meglátjuk! :D

Kint volt.

Szemétre vetett kacatok, közöttük turkál a szürke fény,
Széttépett mindennapok, ó, valakit várnak.

Néha az arcod meggyötört, kidobott levelek véresek,
Törékeny cseppkõ összetört, ó, mindent láttam.

Ott várok a sorok között, talán egyszer rám találsz,
Üvöltök, integetek neked, de ha nem látsz...

Lehetek a víz, lehetek a tûz,
Lehetek a szél - ami téged mindig ûz -,
Az árnyék, lehetek a fény, akkor sem értenél.

Nem kellenek nagy szavak, hallom minden sóhajod,
Elárul minden szívverés, ó, nálam jártál.

Kezed nyomával díszített pulton felejtett pohár,
Ez a film lassan pereg, ó, már százszor láttam.

Szülinapom van.  30 perce. Csak én vagyok ennyire hülye, meg gyerekes, hogy elvárnám, hogy 00:00 kor írjon vagy hívjon? Valószínüleg. De nem baj na... Túlélem én ezt is. Hiszen ki halt még bele abba, hogy a barátja le se szarta :)) Hát a faszomat, már elnézést...

Annyira ki vagyok akadva, hogy már csak röhögök. Pedig eddig két napja csak bőgtem. Jaj... buta kislány. Veszekedünk, bocsánatot kér, mert kibaszottul köcsög, aztán másnap hiv, hogy szia édes, hogy vagy? Hát mostmár aztán tényleg... Minden megy tovább, mintha mi se történt volna. De legalább bocsánatot kér.. Már napi rutinnal mondom, hogy te is, én is, mintha igazából semmit nem éreznék, de csak azért, hogy essen kicsit neki is szarul... Most akkor én vagyok a köcsög? Talán.. De már nem érdekel! 1/8-ad annyira se érdekli az egész, mint engem. Vagy talán mégis, csak épp "nehéz kibújnia az egoja mögül"... Ne mondja nekem többet senki, hogy én vagyok a legfontosabb személy az életében, ha egyszer nem tudja bebizonyítani. Ha nem képes még a szülinapomkor sem kidugni ide a képét. Persze (nem mint általában, hanem mint minden esetben) én ha bemegyek, akkor hú, de jó barátnő vagyok. De már nagyon elegem van ebből, hogy teszem a szépet, hogy hazudom, hogy minden rendben, hogy csak akkor kezdek el zokogni, ha kinyomtam a telefont!!! Sokat agyalok, sokszor fennakadok olyan dolgokon, amiken nem kéne. De amikor azt mondja, hogy azért nem tud jönni, mert nagy családi ebéd a külföldi rokonokkal, nameg a szülei allergisak a vasárnapra, mert akkor otthon kellenne legyen s délután felhivom, hát nem a haverjaival mentek egyet fel a terembe???!!! Mostmárazértténylegbasszamegna!!

De ééén, a nyugodt, higgadt, jófej, mosolygós barátnő, aki elmondja, hogy sírt, de azt nem, hogy azért, mert egy kibaszott köcsög vagy és olyan, mintha le se szarnál, hanem azt mondja, hogy szar napom volt... Hát igen...

Szóval ennyit erről. Egy immáron 17 éves csaj kiborulása egy tücsökciripelős, csillagos, meleg nyári estén. :)

Annyira szerettem volna ma egy nagy vigyorral kezdeni ezt a bejegyzést. De nem, nem megy. Majdnem egy órát beszéltünk telefonon, és hát izé... Érdekes volt minden esetre. Nem akarom leírni, hogy most milyen szar, nem akarom leírni, hogy mi bánt, nem akarom leírni, hogy talán most én vagyok a balf**z. Nem akarok emlékezni erre. Csak azt akarom itt látni, amikor már minden megint jó lesz. Mert azt akarom, hogy jó legyen, mert azt akarom, hogy érjen véget ez a szar időszak, azt akarom...

Ehhez csak egy dolog kell. Beszélgetés. Kommunikáció. Amivel én ugyebár hadilábon állok, és nem kicsit. S akkor mit tehetek? Próbálkozzak? De egyedül úgy sem érek el semmi... S ha nem látok rajta semmi akaraterőt. engem nem fog érdekelni. Úgy érzem azért eleget szenvedtem már így is ezért a kapcsolatért. Persze eddig meg is érte. De akkor mi van most? Mi lett velünk? Óóónaaa... Én nem akarom ezt...

Rájöttem, hogy elég ritkán írok ide, mikor épp nem jó passzban vagyok. Talán, hogy amikor újraolvasom csak a jó maradjon meg? Vagy... Új naplót kezdtem. S általában oda sírom el a bajaimat. S ide pedig, amikor minden király. Amúgy a naplóban is a legtöbb "fa**om ki van" írás vége, a "lesz még jobb is" vagy "de nem baj, mert az is lehet, hogy ki tudja" stb. Lehet, hogy itt is az lenne. Most elkezdem, de nem hiszem, hogy sikerül magamat meggyőzni arról, hogy ...

Tehát. Tudom, sok midnent reagálok túl meg minden. S tudom, biztos vagyok benne, hogy amikor megint találkozunk midnen okés lesz és semmi baj. Csakhogy most valamiért nagyon kibuktam. Pedig az átlagosnál semmi különösebb nem történt, csak úgy összejött minden.

De nem ez a lényeg. A naplóban elég sokat írok Szőkéről, csak az a "baj", hogy E-ről is. Igen! S nem értem ezt az egészet, mikor távol vagyok tőle s nem látom sok sok ideig, semmi baj, de amint vele álmodom vagy látom valahol, mintha megint az lenne, mint régen, mint a blog elején. S nem értem! Én nem szeretem őt, s meg voltam győződve arról, hogy túl vagyok rajta, de akkor mi van? OMFG! ...

S hiába próbálnám megmagyarázni barátoknak, amikor én sem tudom, hogy mi van. Vagy csak nem akarom... Mi volt ez a sok erőlködés, hogy nem gondolok rá, meg minden, ha most újra ez van..?

Mondtam, vagyis gondoltam, hogy nem lesz fényes a vége. Hát tessék.

Hogy miért is kezdtem blogolni? Mert felejteni akartam, túljutni egy nagyon nehéz időszakon. Általában ami blogokat eddig írtam mindig kitöröltem. Miután átvészeltem egy időszakot > törlés. S ez is így indult, ha túl leszek rajta kitörlöm. Csakhogy ez itt össze vissza gabalyodott, mivel vég kezdet, minden összefonódott. S az is lehet, hogy két szakítás lesz a blogban? Még akármi lehet. De az még odébb van :)

(Ez az a bejegyzés, amit megírtam egy szép kis estén... Felét elmentettem akkor, addig hogy.. "Talán akkor engedtem el..." A többi része már a mai . ) 

...

Tehát . Azt hiszem rájöttem. Én nem őt szeretem. (P.) Már nem. Csak az emlékét. Azokat a felejthetetlen perceket, amelyek még mindig bennem élnek, bármennyire is szeretném őket mélyen tartani, van amikor nem megy. És a tegnapi egy olyan nap volt. Ma már viszonylag semmi bajom. Tegnap lehunytam a szemem, és azt láttam, hogy együtt vagyunk, még a múltban, még amikor minden szép és jó. Annyi kicsi emlék hagyott nyomot bennem, amire talán ő nem is emlékszik. Csak pár óra volt neki, velem, csak egy lánnyal. Nekem meg az elmúlt életem legszebbjeit jelentették. Minden érintés, minden szó, minden szemvillanása. Csak egy apró dolog, talán zárójelbe :) Amikor szakítottunk, vagyis azon a délután, nála voltunk (mint majdnem mindig) és beszélt, nem is tudom miről, nem is annyira lényeges; vagy egy versenyről -a sok közül- vagy épp a zenéről. Én meg csak, mint egy kisgyerek feküdtem és figyeltem őt. Az arcát, minden mozdulatát. Emlékszem, ezt gondoltam "csüngög minden egyes kiejtett szaván" ... És így volt. :)  Nameg. Visszatérve, hogy tegnap, amikor nem ezeket a perceket láttam, akkor azt, hogy egy összetört lány áll, ül, sétál és csak sír. Zokogni láttam magam kívülről, és nem tehettem semmit, így sírtam. Talán az fáj, hogy fájt. Vagy nem tudom.


Tehát...Ha számomra is kiismerhetetlen vagyok, akkor mit szóljanak mások? Akkor miért csodálkozom a "félreismertelek..." kijelentésen? Hogyan tudnám megmutatni bárkinek is, hogy mire vagyok képes, ha magam sem tudom? Mit tehetnék hangulataim változásai ellen? Miért nem látom tetteim következményeit? Miért teszek föl ennyi kérdést, amelyre talán válasz sincs?

Tehát mit tettem miután romba dőlt ez az álom? Próbáltam felejteni, még most is látom magam, ahogy zokogok, ha mesélek róla; ahogy meglátom ~azután~ először és rohanok el, hogy ne lássa könnyeim; ahogy mindenki szemébe mondom, hogy csak fáradt vagyok, semmi baj. Én megpróbáltam. Tudtam, hogy iszonyú nehéz lesz, de mindenképp túl akartam lenni rajta. Csak azt fájt, hogy nem és nem megy. És eltelt egy hét, két hét, három is. És én ugyanaz a roncs voltam, mint akkor. Minden este sírva aludtam el vagy könnyek közt ébredtem. Azt éreztem, hogy üres vagyok, hogy soha, soha nem leszek a régi. S talán így is történt. Egy hónap és egy nap múlva jött egy új srác. Jóképű, aranyos, jófej és tetszem neki. Több se kellett. Mi volt ez? Menekülés két újabb kar közé? Vagy pusztán szórakozásvágy? Magam sem tudom. De tetszett ez az egész. Persze az elején, mintha csak egy haver lenne, akivel kézenfogva sétálok. Kedveltem picit, de semmi, semmi több érzelem. Nagyon jól tudta, hogy nem vagyok semmin túl, de újra és újra adott egy esélyt, hogy menni fog. Én meg megígértem neki. Egy hosszas telefonbeszélgetés alatt egy szép kis estén-éjszakán. Azon az estén történt nagyon sok minden. Mert mással (P) is beszéltem... S talán akkor engedtem el igazán. Akkor ébredtem rá, hogy semmit nem számítok neki. I'gy, ezzel a ténnyel a tudatomban könnyebb volt. És sikerült is. Már nem érdekel.

Tehát kapcsolatok jönnek és mennek. Valójában csak tanulni lehet belőlük. Például azt, hogy én többet tagtól nem kérdezem meg, hogy "mire gondolsz?"... Ésígytovább (ez nem a tapasztalatok címszó alatt futó bejegyzés...)

Tehát... Talán... Ha lesz elég erőm hozza, majd egyszer azt is leírom, hogy P-t miért szereTTem. Talán... Mondták, hogy annyira látszik, hogy túl vagyok rajta, és annyira érzem is :) Emlékszem, hogy mindig mondták, hogy idő kell hozza, az is kellett, de az idő, egymaga, nem változtat meg semmit. Kemény döntések és tettek kellettek a változáshoz. És az biztos, hogy Sz. egy jó döntés volt. Lehet, hogy két-három éve még kicsi voltam a szerelemhez, például, mint annyi máshoz is. És mindenki azt gondolja, hogy diákszerelem. Tehát jön s megy. De... Miért ne tudna egy ilyen kamasz lány is komoly érzelmeket tápláni? Nem értem. Lehet, hogy huszonéves koromban majd én is csak jót nevetek az egészen? Lehet. Akármi lehet.

...That I sometimes cry, if I could pretend that I'm asleep
When my tears start to fall
I peek out from behind these walls
I think nobody knows, nobody knows, no


:-< Senki nem tudja, hogy egész nap sírtam. Senki nem tudja, hogy miért. Senki nem tudja, hogy mennyire fáj. Senki nem tudja, hogy mennyire egyedül érzem magam. Senki...

És talán így jó! Hiszen miért osszam meg a gyengeségem másokkal? Lássák csak, hogy mosolygok. Miért kéne kinevetessem magam azzal, hogy könnyeimet lássák? Miért kellenne magyarázkodjak azok miatt? Miért?

És ugyebár miért is sírok? Az úgy volt, hogy... Kezdődött tegnap este egy filmmel... Nem a vidám filmek közé tartozik. És már reggel úgy ébredtem, hogy pityergek. És ezt csináltam egész nap. Jöttek az emlékek... Egyszerűen rámtőrtek és én nem tudtam semmit tenni elenne. Csak raktam be a számokat, amelyek a mai napig rá emlékeztetnek. Mikor megnyugodtam kicsit, éreztem, hogy valami nem jó. Hogy mi? I'rtó hülyén fog hangzani, de hiányzott... Mármint nem ő... Najó! Kezdek belebonyoldni... Tehát nem P. hiányzott/hiányzik. hanem Sz. ... Nem láttam három napja.. S annyira szar. S nem csak azért, mert rettenetesen hiányzik, hanem mert lelkiismeretfurdalásom is van, hogy én még gondolok P.-re. Pedig nem kellenne. Tudom. És tükörbe nézek, és idiótának érzem magam, hiszen ez az egész annyira abszurd.

"Szeretni lehet talán kettöt is egyszerre,de halálosan belebolondulni csak egyvalakibe lehet."

Én tudom, hogy nem szeretem már az előzőt. És nem hiányzik, és nem az fáj, hogy nincs velem, hanem... Nem tudom... Egyszerűen nem tudom, hogy milyen érzések kavarognak bennem iránta. Néha csak megírnám neki, hogy megígérted, vagy bármi... Máskor meg azt kívánom soha többet ne lássam talán...

"A mondat mögött, hogy 'az idő begyógyítja a sebeket', az a lélektani igazság húzódik, hogy az "én" idővel megváltozik. Meghal és egy új "én" bontakozik ki a régi helyén, akinek már nem fáj a régi fájdalom, mert nem az övé. Lelkének előző lakója hagyta ott."

Ezek szerint én egy más valaki vagyok, mint voltam. S ezt nem csak én gondolom így. Hiszen kit nem változtatna meg ennyi fájdalom, ennyi könny, ennyi egyedül töltött pillanat. Úgy érzem ez a nap volt az egyik legnagyobb kudarc a "Felejtés" címszó alatt. De hamarosan vége. És holnap új nap. Szerencsére. És minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Remélem.

"Most kicsit meghalok,

Magányomban elsüllyedve

Megvadulva érted ordítok.

Ilyenkor meghalok

Ha nem maradt más itt nekem

Hát hűlt helyeden magam táncolok."

Zanzibár


És hogy mi fáj a legjobban? Hogy sírnom kell... Pedig nem akarok. De egyszerűen csak folynak és folynak könnyeim. De az a legrosszabb, hogy jól esik. Érthetetlen. Lelkem labirintusában még magam sem tudom, merre... Ismeretlen, zavarbaejtő érzések tőrnem fel és azt sem tudom, mit kezdjek velük. Kedjek velük egyáltalán valamit? Vagy mit tegyek? Mihez kezdjek?

S kinek mondhatnám ezt el? Miért adjam meg bárkinek is a lehetőséget, hogy hülyének nézzen emiatt? Nem ér annyit. Nem kell senki tudja, hogy újra és újra zokogva ébredek álmomból. Ahogy azt sem, hogy hasogat már a fejem, hogy egész nap pizsamában voltam, hogy alig ettem, hogy kétszer hagytam el a szobámat (->fürdő), hogy azt éreztem egy pillanatban, hogy minek? minek is kellett ma felkelni? ...  Hiszen elmúlik. Minden elmúlik, mint a szerelem.

Tomorrow I'll be there my friend
I'll wake up and start all over again
When everybody else is gone
No no no

Nobody knows
Nobody knows the rhythm of my heart
The way I do when I'm lying in the dark
And the world is asleep

I think nobody knows
Nobody knows
Nobody knows but me
Me

Aznap este még egy ígéret elhangzott... Mert nemcsak Sz-t hivtam fel, hanem természetesen még előtte P-t is... Amikor szakítottunk én azt mondtam, hogy most szivesen beszélnék, csak nem tudok. S én ezt úgy gondoltam, hogy igen, majd valamikor megbeszéljük ezt, vagy hasolnó... S persze sohasem volt alkalom, vagy ha lett volna, csak épp jött valaki s hasonlók... Tehát pontosan két hónapig vártam azt az alkalmat, de nem jött el, így felhivtam (ismét jelzem totál piásan) .. elég sok mindent mondtam és többnyire emlékszem is rá, hogy miket. De talán a legfontosabb, hogy mondtam neki, hogy amikor szakitottunk azt mondtam, hogy most beszélnék, de nem tudok, s úgy gondoltam, hogy azt majd megbeszéljük. S igy csinál, hogy "Meg meg" s kérdeztem h de mikor? s igy csinált, hogy nem most, mert részeg vagy. S ekkor kérdeztem, hogy de vaalmikor meg fogjuk beszélni, s mondta s igen. S kérdezem, hogy "megigéred?" "meg!" "jóóó :)" És így... hát ő megigérte, a többi pedig... ki tudja...

Ezilyen... Túlélem... Főleg így, hogy hát izéé.... háááát... :D na jó, de egy hónapig tényleg nem voltam majdnem senkivel... S most újra van valaki. És jó! :)

És ez a lényeg... :)

xD

Ejhaj... Ejhaj... Csak sóhajtozok én itthon egyedül  s nem csinálok semmit. Csal ülök. Egy hónapja, volt a tegnap. S láttam is. S naa.... Olyan szaar... Egy hónap, s még mindig... Ááh nem tudom. Valaki egyszer megkérdezte valakitől:" Szerelmes vagy? Válasz: Hát még egy kicsit és már egy kicsit." Hát most mit monjak magának? hm?.. Én még egy kicsit, még egy kicsit s még egy kicsit. Igen. Ilyen mélyen érintett... S csak sehogyse megy, legalább picit elfelejteni, vagy feldolgozni, vagy semmi. Az elmúlt egy hónapban háromszor voltunk egy társaságban. És a 'szia. szia.' meg egy boldog szülinapos, köszis smsen kivül szinte semmit nem dumáltunk. Nagy nulla. S csak nézek.  S nézek rá. Egyszerűen ha ott van, erőt kell vegyek magamon, hogy ne nézzem... S most itt van egy nagyon édes másik tag, s ő is majdnem ebben a helyzetben van, csak ott a maradjunk barátok verzió volt a vége. S végülis azt sem tudom, mit akarok, amikor csak alkalom lenne egy csókra, csak nézek rá, de nem gondolok. S szerintem vagy látja ezt, vagy ebben a helyzetben van, vagy nem tudom. De az biztos, hogy én nem kezdeményezek. S akkor lesz, ami lesz.

Cause when I'm with him, I am thinking of you... Thinking of you...

S nem tudom mit csináljak. Még mindig...

Se a már, se a még,

Nyugalmat nem adnak rég...

...és néha elvisznek magukkal arra az útra,

ahol az érzelmek laknak nem az értelem...

S akkor semmi.  Csak idegesít, hogy azon gondolkodom, hogy mi lenne ha... Tehát nem akarok, de mégis ez jár az eszemben... S úgy néz ki jövő hónapban, vakációban együtt töltünk egy hétvégét, azaz egy bandában. Hoppá. WTF? Meglátjuk. Majd csak lesz valahogy.

Azt hiszem egy viszonylag rövid bejegyzés.

Nem jött. Nem beszéltünk. S így most jó is. Mert annyira jó volt. (:D, :-", 8->) Jó nap. S akkor jó hétkezdés. S remélem folytatódik. :) S ma olyan nem érdekel. s lesz ami lesz, mindegy hangulatban vagyok. S "singli" csajok sötöböö :D

Na, tényleg rövid. Pápusziii

Holnap biza. S utána meglátjuk. Igaz nem tudom, hogy hogy lesz. Csak arra gondolok, hogy látom, s már ájulás környékez, nem hogy azt mondjam, hogy "Szia" ... De na, kemény vagyok, gép vagyok! S végülis már három hete. Ami nagy szó. S azt mondta egy jó (legjobb) barát: "Már az is haladás, nem kezdesz el sírni minden második szó után, amikor róla beszélsz" ... Igen? Akkor jó! De mikor bejön a magyar tanárnő pénteken, utolsó előtti órán, kommunikáció órára, és : Arra gondoltam beszélhetnénk ma a szerelemről! . S írjatok egy érvelő szöveget, amelyben arra kéritek kedveseteket, hogy ne hagyjon el... Király. Egy szerepjáték során, én voltam az a pasi, aki hangosan gondolkodik, mikor a csaj kérleli, hogy ne szakitsanak. Úgy éreztem nagyon köcsög voltam, de azt mondták lehettem volna durvább is. Angol tanárnőhöz elengedés céljából és a társhoz, nerúgjki célból lehetett írni. Logikus, hogy mit választottam. S ezt írtam: "Ha elhagyz Veled mehetek? Úgy érzem sokkal jobban kötődöm hozzád, mint azt reméltem valaha. Melletted önmagam lehetek, s úgy érzem te sem játszod az őszinteséget. Mindent feláldoznék boldogságodért s nem érdekel a világ. Ha itt vagy, csak Te vagy és én számítunk. "  Aztán szerencsére nem kellett felolvassam ,azaz nem jelentkeztem, hogy én is szerelemst írtam. De most megyek alunni, mert holnap megint hétfő.

Napra nap. Hétre hét.

Mintha öt percenként látnám teljesen másként a dolgokat. Egyszer, mintha kezdenék túl lenni rajta, s nem is érdekel már, hogy mit csinál, kivel, mikor, az Ő dolga. Máskor meg, mintha még mindig teljsen a hatása alatt lennék, javítani akarok a dolgokon, stb. S ez úgy változik, hogy észre se veszem. Öt/hat percenként. De úgy döntöttem, hogy megpróbálok beszélni vele. Holnapután. Vissza kell adjak neki valamit, amit kölcsönkértem, s akkor megpróbálok beszélni vele. S ha úgy áll hozzá jó, s ha nem én mit tehetek? Ha eddig kettőn állt a vásár, ezentúl csak rajta fog.

S vele álmodom éjszakáim 80%-ában. S olyankor reggel először mosolygok, hogy de jó, s utána pedig hirtelen hervad le a mosoly, hogy hoppá... mégse...

És mint most is, ha olyan öt percemben vagyok, amikor érdekel, úgy érzem nem tudnék mással lenni, hiszen úgy sem olyan, mint Ő, senki nem olyan, s nem is lesz. S ezért nem akarok kiszúrni senkivel, hogy azért legyek vele, hogy feledtesse...Úgy se menne... Jobban se... Sőt... S amikor pedig nem érdekel, akkor tagozni akarok, s lányos zavartsággal figyelek egy másik fiút. Tehát semmi sehol egy ideig. S meglátjuk. Mondjuk holnapután.

Nincs élet, nincs álom, nincs változás,
Nincs kérdés, nincs válasz, nincs választás...

"Idő kell..." ... "Idő kell.." "Még kell idő..." Mennyire elegem van már ebből a mondatból. Soha nem hittem, hogy ennyire fogok majd ragaszkodni valakihez. Soha nem gondoltam, hogy lehet ennyire szar, hogy épp mellette állok, és nem érintem meg, nem ölelem meg, semmi... Soha nem gondoltam, hogy ilyet kívánok majd, de ... De néha annyira jó lenne csak... pl. aludni...  Jó sokáig. Addig amíg elfelejtem ezt az egészet. S úgy ébredjek, hogy nem vagyok szarul... Hogy minden sokkal jobb. S én ugyazaz vagyok, mint a rég. A magabiztos, mosolygós önmagam. Akit nem lehetett kirendíteni jókedvéből. S ne ez a szomorú-szemű, sírós, bizonytalan lány, aki csak fekszik és kel. 

Mintha minden csak gondolatelterelés lenne. Minden ami törénik, csak azért van, hogy ne gondoljak rá addig sem. De... Nem jön össze. Akármilyen egy esemény súlya úgy sem tudja huzamosabb ideig elfelejtetni. S mit veszek észre? Ugyanolyan fülhallgatós emberke lettem, mint a többiek. Mint akiket eddig nem bírtam, vagy nem is tudom. Nem vagyok meg zene nélkül kevés ideig sem. Reggel gép, buszon mp3 lejátszó, többnyire még órákon is. Nem tudom elviselni az alapzajt a buszon... vagyis, igazából nem tudom elviselni a gondolatokat. Amik kínoznak. Mindig. S mintha egyszerűen nem tehetnék róluk. Csak jönnek. S egyszer azon veszem észre magam, hogy már megint azon filózom, hogyha mégis... Mi lenne ha... S csavarom a gondolatot, s mikor feleszmélek még is megijedek, hogy mi van...? min töröm már megint a fejem? ... Egy barátnak elszavaltam egy verset, amit előadáson mondtam -ilyen szerelmes, nyálas, de elfogadható jellegű- s azt mondja "Ezt szerintem mondd el neki..." én meg "Tudod, hogy nem leszek az, aki könyörög..." "Mégis jobb, minthogy csak emészted magad..."

Én... Én... Leborulnék elé, ha tudnám, hogy lenne értelme... 

És tessék egy szám, ami időm, s zenehallgatásom 85%-át jelenti...

Tankcsapda ~ Múlik...

Itt úgysincs vége, ez a dal is most kezdődik el látod…
Indulnom kéne, mielőtt a szavaid tőrét újra a szívembe mártod
Félkész a tervem, úgy bolyong bennem, akár egy eltévedt árnyék
Akit félholtra vertem, hát most szerencsétlentől mit is várnék

Adj valamit, amitől múlik a fájdalom, kérlek
Adj valamit, amitől enyhül a fájdalom

Volt már rá példa, tudom, nem én vagyok az első a sorban, aki csak egy
Nyomorult préda, keresi, kutatja, a menedék hol van
Kérdésre kérdés, igazi válaszok helyett hazugságok
Elég hülye egy érzés, hogy mellém helyetted senkit nem találok

Adj valamit, amitől múlik a fájdalom, kérlek
Adj valamit, amitől enyhül a fájdalom, hogyha szeretsz
Adj valamit, amitől múlik a fájdalom, nagyon kérlek
Adj valamit, amitől enyhül a fájdalom, ami éget belülről
Véget soha nem ér
Elölről kezdődik, újra meg újra
Ahogy a féreg a farkát az áldozataiba fúrja
Ez is úgy fáj, fáj

 

Újra egy kis rész belőlem. Talán magamnak. Talán ki tudja. Még az is lehet, hogy mit lehet tudni. Tehát mégsem látom hetente kétszer. Most mondanám, hogy  így jobb, de valahogy nem az. Mert nem tudom miért. Lenne egy ok, (na jó, most a pillanatnyi matekon kívül) akkor talán megnyugodnék. De így... Csak eszem magam. S annyi!  

S én, a kicsi naív. Legszivesebben ütném magam, mikor újra és újra megdobban a szivem, mikor valaki ír messenger-en, vagy éppen megcsörren a telefon. Még mindig képes vagyok a másodperc töredékéig azt hinni, hogy ő keres. De nem.. Mert ilyen nem lesz többet... S ezt nem tudom sehogy sem feldolgozni. Csak ülök, s írok róla s az elmúlt időről, akár órákon keresztül, de sehogy se megy... Eddig nem bírtam emberek között lenni, egyszerűen sírógörcs fogott el, mikor páran nevetni kezdtek. Most nem vágyom arra, hogy mindig legyen mellettem valaki. Ezért is olyan sz*r a hétvége, mert egyedül vagyok s csag gondolkodom, töröm a fejem butaságokon... Mintha minden róla szólna, mikor megyek az úton, azt látom, húú. itt is sétáltunk. Mikor valaki mond valamit, mintha ő is mondta mondta volna, mintha ő is így hagsúlyozna. Mikor magyar órán háromszor kell leírni a nevét, mikor a suliban csak most látom, hogy ott a neve az ajtón... (az ajtón könyörgöm, jó hogy nem ő, de XY bácsi... bazz........) Mikor megyek üzletbe, belépek az ajtón, s a rádióban, mittudommilyen XY ... Hát... Mennyire gáz ez már..?

Ki vagyok... Nem kicsit, nagyon...

Szia bárkinek is, aki elolvassa! Előre szólok, hogy senki ne lepődjön meg, ha nagyon nyálas vagy kemény stb. Mert én őszinte maradok, gyönge, de őszinte. Tehát pontosan hat napja van vége. S egyszerűen az zavar, hogy azt hittem könnyebb lesz. Számítottam rá, csak épp nem gondoltam, hogy ennyire mellbevág. Csak azt akarom, hogy neki is legalább fele annyira számítson. Egy ici-picit érdekelje. De nem. Mert neki van jobb dolga is, minthogy olyanokon rágódjon, mint én. Azt hittem könnyebb lesz. Nem tudtam, hogy ennyire elviselhetetlen is tud lenni majd. Még ha megbántott volna, ha ordított volna, hogy tűnjek el, és soha ne keressem. De nem. Diplomatikus, egyszerű és határozott volt. Mint egy békatárgyalás. Csak itt az én békémnek lőttek. Mintha ezzel elvett volna mindent tőlem. Elvesztettem egy barátot, szerelmet. S önmagamból is sok mindent. S már nem úgy kelek fől reggelente, hogy ma találkozom vele, s milyen király lesz... Hanem: ma találkozom vele, s vajon hogy fogom birni. Mégha az lenne, hogy nem látnám többet nem tudom meddig, csak ha véletlenül összefutunk, de hetente kétszer találkozunk mindig. Egy helyre járunk valahova... Szóval így. Csak múlna el, csak játszuk azt, hogy eltelt három hét, vagy egyhónap, vagy bármi és én már teljes mértékben túl vagyok rajta és nem dobban meg a szívem, mikor látom, nem ver hevesebben a pulzusom s nem érdekel már. Mért nem lehet így? S meddig kell várni, hogy így legyen? Mikor fogok este úgy elalunni, hogy nem ő jár a fejemben s reggel úgy felkelni, hogy nem rá gondolok? ... Mikor minden fele olyan jó, mint eddig? ... S mikor kapok választ ezekre a kérdésekre? Ki tud választ adni? S mikor?