(Ez az a bejegyzés, amit megírtam egy szép kis estén... Felét elmentettem akkor, addig hogy.. "Talán akkor engedtem el..." A többi része már a mai . ) 

...

Tehát . Azt hiszem rájöttem. Én nem őt szeretem. (P.) Már nem. Csak az emlékét. Azokat a felejthetetlen perceket, amelyek még mindig bennem élnek, bármennyire is szeretném őket mélyen tartani, van amikor nem megy. És a tegnapi egy olyan nap volt. Ma már viszonylag semmi bajom. Tegnap lehunytam a szemem, és azt láttam, hogy együtt vagyunk, még a múltban, még amikor minden szép és jó. Annyi kicsi emlék hagyott nyomot bennem, amire talán ő nem is emlékszik. Csak pár óra volt neki, velem, csak egy lánnyal. Nekem meg az elmúlt életem legszebbjeit jelentették. Minden érintés, minden szó, minden szemvillanása. Csak egy apró dolog, talán zárójelbe :) Amikor szakítottunk, vagyis azon a délután, nála voltunk (mint majdnem mindig) és beszélt, nem is tudom miről, nem is annyira lényeges; vagy egy versenyről -a sok közül- vagy épp a zenéről. Én meg csak, mint egy kisgyerek feküdtem és figyeltem őt. Az arcát, minden mozdulatát. Emlékszem, ezt gondoltam "csüngög minden egyes kiejtett szaván" ... És így volt. :)  Nameg. Visszatérve, hogy tegnap, amikor nem ezeket a perceket láttam, akkor azt, hogy egy összetört lány áll, ül, sétál és csak sír. Zokogni láttam magam kívülről, és nem tehettem semmit, így sírtam. Talán az fáj, hogy fájt. Vagy nem tudom.


Tehát...Ha számomra is kiismerhetetlen vagyok, akkor mit szóljanak mások? Akkor miért csodálkozom a "félreismertelek..." kijelentésen? Hogyan tudnám megmutatni bárkinek is, hogy mire vagyok képes, ha magam sem tudom? Mit tehetnék hangulataim változásai ellen? Miért nem látom tetteim következményeit? Miért teszek föl ennyi kérdést, amelyre talán válasz sincs?

Tehát mit tettem miután romba dőlt ez az álom? Próbáltam felejteni, még most is látom magam, ahogy zokogok, ha mesélek róla; ahogy meglátom ~azután~ először és rohanok el, hogy ne lássa könnyeim; ahogy mindenki szemébe mondom, hogy csak fáradt vagyok, semmi baj. Én megpróbáltam. Tudtam, hogy iszonyú nehéz lesz, de mindenképp túl akartam lenni rajta. Csak azt fájt, hogy nem és nem megy. És eltelt egy hét, két hét, három is. És én ugyanaz a roncs voltam, mint akkor. Minden este sírva aludtam el vagy könnyek közt ébredtem. Azt éreztem, hogy üres vagyok, hogy soha, soha nem leszek a régi. S talán így is történt. Egy hónap és egy nap múlva jött egy új srác. Jóképű, aranyos, jófej és tetszem neki. Több se kellett. Mi volt ez? Menekülés két újabb kar közé? Vagy pusztán szórakozásvágy? Magam sem tudom. De tetszett ez az egész. Persze az elején, mintha csak egy haver lenne, akivel kézenfogva sétálok. Kedveltem picit, de semmi, semmi több érzelem. Nagyon jól tudta, hogy nem vagyok semmin túl, de újra és újra adott egy esélyt, hogy menni fog. Én meg megígértem neki. Egy hosszas telefonbeszélgetés alatt egy szép kis estén-éjszakán. Azon az estén történt nagyon sok minden. Mert mással (P) is beszéltem... S talán akkor engedtem el igazán. Akkor ébredtem rá, hogy semmit nem számítok neki. I'gy, ezzel a ténnyel a tudatomban könnyebb volt. És sikerült is. Már nem érdekel.

Tehát kapcsolatok jönnek és mennek. Valójában csak tanulni lehet belőlük. Például azt, hogy én többet tagtól nem kérdezem meg, hogy "mire gondolsz?"... Ésígytovább (ez nem a tapasztalatok címszó alatt futó bejegyzés...)

Tehát... Talán... Ha lesz elég erőm hozza, majd egyszer azt is leírom, hogy P-t miért szereTTem. Talán... Mondták, hogy annyira látszik, hogy túl vagyok rajta, és annyira érzem is :) Emlékszem, hogy mindig mondták, hogy idő kell hozza, az is kellett, de az idő, egymaga, nem változtat meg semmit. Kemény döntések és tettek kellettek a változáshoz. És az biztos, hogy Sz. egy jó döntés volt. Lehet, hogy két-három éve még kicsi voltam a szerelemhez, például, mint annyi máshoz is. És mindenki azt gondolja, hogy diákszerelem. Tehát jön s megy. De... Miért ne tudna egy ilyen kamasz lány is komoly érzelmeket tápláni? Nem értem. Lehet, hogy huszonéves koromban majd én is csak jót nevetek az egészen? Lehet. Akármi lehet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.