...That I sometimes cry, if I could pretend that I'm asleep
When my tears start to fall
I peek out from behind these walls
I think nobody knows, nobody knows, no


:-< Senki nem tudja, hogy egész nap sírtam. Senki nem tudja, hogy miért. Senki nem tudja, hogy mennyire fáj. Senki nem tudja, hogy mennyire egyedül érzem magam. Senki...

És talán így jó! Hiszen miért osszam meg a gyengeségem másokkal? Lássák csak, hogy mosolygok. Miért kéne kinevetessem magam azzal, hogy könnyeimet lássák? Miért kellenne magyarázkodjak azok miatt? Miért?

És ugyebár miért is sírok? Az úgy volt, hogy... Kezdődött tegnap este egy filmmel... Nem a vidám filmek közé tartozik. És már reggel úgy ébredtem, hogy pityergek. És ezt csináltam egész nap. Jöttek az emlékek... Egyszerűen rámtőrtek és én nem tudtam semmit tenni elenne. Csak raktam be a számokat, amelyek a mai napig rá emlékeztetnek. Mikor megnyugodtam kicsit, éreztem, hogy valami nem jó. Hogy mi? I'rtó hülyén fog hangzani, de hiányzott... Mármint nem ő... Najó! Kezdek belebonyoldni... Tehát nem P. hiányzott/hiányzik. hanem Sz. ... Nem láttam három napja.. S annyira szar. S nem csak azért, mert rettenetesen hiányzik, hanem mert lelkiismeretfurdalásom is van, hogy én még gondolok P.-re. Pedig nem kellenne. Tudom. És tükörbe nézek, és idiótának érzem magam, hiszen ez az egész annyira abszurd.

"Szeretni lehet talán kettöt is egyszerre,de halálosan belebolondulni csak egyvalakibe lehet."

Én tudom, hogy nem szeretem már az előzőt. És nem hiányzik, és nem az fáj, hogy nincs velem, hanem... Nem tudom... Egyszerűen nem tudom, hogy milyen érzések kavarognak bennem iránta. Néha csak megírnám neki, hogy megígérted, vagy bármi... Máskor meg azt kívánom soha többet ne lássam talán...

"A mondat mögött, hogy 'az idő begyógyítja a sebeket', az a lélektani igazság húzódik, hogy az "én" idővel megváltozik. Meghal és egy új "én" bontakozik ki a régi helyén, akinek már nem fáj a régi fájdalom, mert nem az övé. Lelkének előző lakója hagyta ott."

Ezek szerint én egy más valaki vagyok, mint voltam. S ezt nem csak én gondolom így. Hiszen kit nem változtatna meg ennyi fájdalom, ennyi könny, ennyi egyedül töltött pillanat. Úgy érzem ez a nap volt az egyik legnagyobb kudarc a "Felejtés" címszó alatt. De hamarosan vége. És holnap új nap. Szerencsére. És minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Remélem.

"Most kicsit meghalok,

Magányomban elsüllyedve

Megvadulva érted ordítok.

Ilyenkor meghalok

Ha nem maradt más itt nekem

Hát hűlt helyeden magam táncolok."

Zanzibár


És hogy mi fáj a legjobban? Hogy sírnom kell... Pedig nem akarok. De egyszerűen csak folynak és folynak könnyeim. De az a legrosszabb, hogy jól esik. Érthetetlen. Lelkem labirintusában még magam sem tudom, merre... Ismeretlen, zavarbaejtő érzések tőrnem fel és azt sem tudom, mit kezdjek velük. Kedjek velük egyáltalán valamit? Vagy mit tegyek? Mihez kezdjek?

S kinek mondhatnám ezt el? Miért adjam meg bárkinek is a lehetőséget, hogy hülyének nézzen emiatt? Nem ér annyit. Nem kell senki tudja, hogy újra és újra zokogva ébredek álmomból. Ahogy azt sem, hogy hasogat már a fejem, hogy egész nap pizsamában voltam, hogy alig ettem, hogy kétszer hagytam el a szobámat (->fürdő), hogy azt éreztem egy pillanatban, hogy minek? minek is kellett ma felkelni? ...  Hiszen elmúlik. Minden elmúlik, mint a szerelem.

Tomorrow I'll be there my friend
I'll wake up and start all over again
When everybody else is gone
No no no

Nobody knows
Nobody knows the rhythm of my heart
The way I do when I'm lying in the dark
And the world is asleep

I think nobody knows
Nobody knows
Nobody knows but me
Me

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.