Puszi! :D Először is rég nem írtam. Nem fogok magyarázkodni. Aki olvasta a blog elejét tudja, hogy ha fájna írnék. De nem.
Meg tudom magyarázni. Bár nem annyira szeretem, mert hülyének érzem magam. Utálom ezt az érzést. Ezt a "nem láttam a fától az erdőt" érzést.. X( Pedig én nem láttam. Mintha majdnem hét hónapig fátyol lett volna előttem, amitől nem tudtam/akartam észrevenni, hogy mi a pálya. Hogy lehet ilyen hamar kiábrándulni valakiből? Egyszerű. Meglátod az apróságokat, figyeled a beszólásait, próbálsz vele 3 mondatnál többet beszélni, s rájössz, hogy nem is olyan édes meg jófej meg szeretnivaló. Félre ne értsen senki, én most nem akarok az lenni, aki a tökéletes párkapcsolati személy, de (már elnézést) én nem dugtam egy taggal se két tömbház között, amíg vele jártam... S ez azért már jelenthet egy-két dolgot. S nem is erről van szó igazán, mert ez kicsit se idegesít, végülis valahol mindig tudtam, hogy megcsalt, s tudtam, hogy ki fog derülni, de hogy miért voltam annyira vak? Optimistaként úgy fogom fel, ezt az egészet, hogy  tanultam belőle, pl .hogy: olyan ember akit egy kicsit sem ismerek, többet szóba se jöhet; emellett, ha fáj egy régi kapcsolat, nem a legjobb megoldás rá feledtetni egy másikkal; a barátnőim véleménye igazán kell számítson, mert néha több dolgot láthatnak, mint én; a szerelem nem rózsaszín felhőkből, nyálból és elvétett örömökből áll.
Aznap sírtam a szakítás után először és utoljára. OKt. 19. Kedd este. S aközben írtam a blogot, hogy hát ez így kellett legyen, de attól még nagyon fáj, mert megbántottam őt és így tovább. Aztán két-három nap és elmúlt ez az érzés. Volt még két békülési tárgyalás,  logikus, hogy ő volt a kezdeményező, persze mondtam, hogy nem. nekem nem megy. S aztán találkoztunk szünetekben, úgy hogy a többiek is ott voltak s csak mesélt valamiről. S én igy :o néztem. Hogy WTF? mintha minden egyszerre kivilágosodott volna s rájöttem volna, hogy mennyire közönséges, önző, magamutogató, képmutató, fennhéjázó fasz!, akinek ráadásul feltűnési viszketegsége van! (bocsi ;))) Tudtam, hogy ő az a személy, aki egyik percről a másikra képes megutáltatni magát, és így is történt. Már látni sem akarom, annyira elegem van belőle, a jelenléte is irritál...
És mielőtt széttöröm a billentyűzetet mosolyogva írom utolsó sorokat mára, hogy ez van. Nem tehetek semmit. :) Ami volt elmúlt és csak a most számít :) Tehát nem öl meg a bánat, sem az önmagam rágalmazása, mert "így kellett legyen"... például. ;)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.