Réges-régen nem írtam már. Egyetlen egyszerű oknál fogva. Éspedig: 

Ez a blog Endréről szólt, kizárólag érte kezdtem el ezt a blogot. Vagyis mit érte? Magamért... Mert abban bíztam, hogy így könnyebben el tudom majd felejteni. Persze nem így történt. Írhattam bármit, írtam éjszakákon át, leírtam, kiírtam magamból mindent, de nem lett semmi sem könnyebb. Az írással nem tudtam levetkőzni magamról a fájdalom kínzó terhét. De attól függetlenül folytattam. Úgy terveztem, hogy amikor túl leszek rajta, akkor törlöm a blogot. Remélem így is lesz. (erre később visszatérek).

Utána próbáltam írni Huniról. Azokra a bejegyzésekre nem voltam büszke. Nagyon sokat ki is töröltem. Nem volt elejük, sem végük, csak írtam mindenfélét, hogy majd legyen amire emlékezni. Sok valótlan dolgot tettem egymás mellé, amelyek nem voltak azonosak gondolataimmal. Az az egész "kapcsolat" nem volt azonos önmagával. Most már inkább nevezném csak viccnek, de megtörtént, és nem tudok már változtatni rajta. 

Következett Sanyi. Akkor jöttem rá, hogy a blog funkciója meg kell változzon, hiszen már nem egy régi szerelem maradványait elevenítette fel, hanem a kapcsolataimról kezdett szólni. Sanyiról nem írtam sokat. Pedig, vele történt meg a legtöbb dolog. Csak tudtam, hogy nem lenne képes tükrözni a nyelv a valóságot, tudtam, ha azt írnám, hogy szeretem, az csak ugyanolyan egyszerűen tudná kifejezni az érzést, mint amikor azt írtam, hogy Endrét szeretem. Pedig egyáltalán nem ugyanazt éreztem, csak ezek a buta szavak ezt nem mondják el.

Tehát réges-régen nem írtam. 

Viszont most szeretném újrakezdeni. Egy tiszta lappal, vagy tiszta "új bejegyzéssel", a régiek fölé egy sötét vonalat húzva, és csak írni... Leírni, hogy milyennek látok dolgokat, mit gondolok sok-sok mindenről, leírni kicsit magamat. Például szeretném leírni, hogy hogy is állunk most Endrével. Vagyis na, mi az, hogy hogy állunk? Én hogy állok vele, vagy én hogy állok hozza, vagy valami ilyesmi azért jobban kifejezi a helyzetet. Egy párszor keveredtem vele nagyon vicces helyzetbe, itt, Kolozsváron. A lényeg, hogy ismét elhangzott az a bűvös ígéret, hogy találkozni fogunk, leülünk kávézni, és megbeszéljük, amit én szeretnék. Mert megkértem erre. Ő azt mondta, hogy nem tudja, mit is szeretnék tulajdonképpen megbeszélni. A kijelentés pillanatában én is ezt kérdeztem magamtól: Tényleg... ugyan mit akarok még mindig megbeszélni vele? Aztán arra következtetésre jutottam, hogy több mint három éve nem tudom kiverni teljesen a fejemből, vele álmodom éjszakánként, újra és újra visszapörgetem a múlt eseményeit, és még mindig fáj ez az egész... Így valójában ez a varázslatos jövőbeli beszélgetés ad reményt ahhoz, hogy elhiggyem: eljön az idő, amikor teljes mértékben túl leszek rajta. Hiszem azt, hogy ha megengedné, hogy elmondjam mit éreztem, hogy éltem én a dolgokat, mennyivel komolyabban vettem az egészet a 16 évemhez képest, talán megkönnyebbülök, és képes leszek elengedni. Nem őt, hanem az emlékét, a fájdalmat, amit okozott, a bánatos kislányt, aki voltam... És én csak szüntelen reménykedem ebben. Ma már több, mint három éve.

De itt jön a vonal, és remélhetőleg egy újrakezdés.

_____________________________________________________________________

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.