Újra egy kis rész belőlem. Talán magamnak. Talán ki tudja. Még az is lehet, hogy mit lehet tudni. Tehát mégsem látom hetente kétszer. Most mondanám, hogy  így jobb, de valahogy nem az. Mert nem tudom miért. Lenne egy ok, (na jó, most a pillanatnyi matekon kívül) akkor talán megnyugodnék. De így... Csak eszem magam. S annyi!  

S én, a kicsi naív. Legszivesebben ütném magam, mikor újra és újra megdobban a szivem, mikor valaki ír messenger-en, vagy éppen megcsörren a telefon. Még mindig képes vagyok a másodperc töredékéig azt hinni, hogy ő keres. De nem.. Mert ilyen nem lesz többet... S ezt nem tudom sehogy sem feldolgozni. Csak ülök, s írok róla s az elmúlt időről, akár órákon keresztül, de sehogy se megy... Eddig nem bírtam emberek között lenni, egyszerűen sírógörcs fogott el, mikor páran nevetni kezdtek. Most nem vágyom arra, hogy mindig legyen mellettem valaki. Ezért is olyan sz*r a hétvége, mert egyedül vagyok s csag gondolkodom, töröm a fejem butaságokon... Mintha minden róla szólna, mikor megyek az úton, azt látom, húú. itt is sétáltunk. Mikor valaki mond valamit, mintha ő is mondta mondta volna, mintha ő is így hagsúlyozna. Mikor magyar órán háromszor kell leírni a nevét, mikor a suliban csak most látom, hogy ott a neve az ajtón... (az ajtón könyörgöm, jó hogy nem ő, de XY bácsi... bazz........) Mikor megyek üzletbe, belépek az ajtón, s a rádióban, mittudommilyen XY ... Hát... Mennyire gáz ez már..?

Ki vagyok... Nem kicsit, nagyon...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.