Mintha öt percenként látnám teljesen másként a dolgokat. Egyszer, mintha kezdenék túl lenni rajta, s nem is érdekel már, hogy mit csinál, kivel, mikor, az Ő dolga. Máskor meg, mintha még mindig teljsen a hatása alatt lennék, javítani akarok a dolgokon, stb. S ez úgy változik, hogy észre se veszem. Öt/hat percenként. De úgy döntöttem, hogy megpróbálok beszélni vele. Holnapután. Vissza kell adjak neki valamit, amit kölcsönkértem, s akkor megpróbálok beszélni vele. S ha úgy áll hozzá jó, s ha nem én mit tehetek? Ha eddig kettőn állt a vásár, ezentúl csak rajta fog.

S vele álmodom éjszakáim 80%-ában. S olyankor reggel először mosolygok, hogy de jó, s utána pedig hirtelen hervad le a mosoly, hogy hoppá... mégse...

És mint most is, ha olyan öt percemben vagyok, amikor érdekel, úgy érzem nem tudnék mással lenni, hiszen úgy sem olyan, mint Ő, senki nem olyan, s nem is lesz. S ezért nem akarok kiszúrni senkivel, hogy azért legyek vele, hogy feledtesse...Úgy se menne... Jobban se... Sőt... S amikor pedig nem érdekel, akkor tagozni akarok, s lányos zavartsággal figyelek egy másik fiút. Tehát semmi sehol egy ideig. S meglátjuk. Mondjuk holnapután.

Nincs élet, nincs álom, nincs változás,
Nincs kérdés, nincs válasz, nincs választás...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.